Madár... mert lassan mást már nem is tudok...és egy csésze kávé

 Ahojj!

Fotógép beizzítva, állvány felállítva, a madarak meg folyamatosan csak jönnek, csak jönnek...:))
Elég vegyes a madár felhozatal mostanában nálunk:

- Kék-, szén- és fenyvescinege
- Házi- és mezei veréb
- Zöldike
- Tengelic ( Rengeteg... egyszerre min 5-6, de ma már számoltam 14-es csapatot is...)
- Balkáni gerle

Hiányolom a fenyő- és erdei pintyeket, amik régebben sokan jöttek a másik etetőnkre és idén meggyvágót se láttam, de a palack-etető mogyoróbokrára múltkor megjött egy fakopáncs.:)))
Az udvarba végre megjöttek a  rozsdafarkúak, és napi szinten hallom a barázdabillegető hangját, sőt múltkor, mintha kenderikét is hallottam volna... de lehet h csak átutazóban volt. Komolyan mondom, már mindenhol a madarakat lesem... asszem sikeresen szakmát tévesztettem, mikor választanom kellett... Végülis, nem rajtam múlott, hanem az érettségin, és márpedig általános érvényű szabály, hogy aki tanulna, akit nagyon érdekelne a dolog, de rossz lett az érettségije, az kaparhatja a falat képletesen vagy ténylegesen és választhat olyan szakmát, ahova megvan a pontja, de nem érdekli.-.-"

Az egészben persze az  a leggázabb, hogy nincs zsebtávcsövem és van rengeteg-rengeteg madár az egyetemnél. Múltkor is láttam fürdőző énekes(?) rigókat, veszekedő fekete rigókat, zajongó seregély csapatokat, hallottam rengeteg cinegét, csuszkát és az egy fára jutó fakopáncsok száma is elérte a 2-őt..:D
Csoporttársaim persze nem osztják az örömömet, de meg is értem... fél percenként megállok hallgatózni vagy épp az aktuális fa madárkollekcióját felmérni, és ezt hangosan teszem.xxD

Amúgy végre valahára fel lett rakva egy madárodú az udvarban, a rózsalugashoz és édesapámék keze munkája. Senkinek nincs olyan odúja, mint nekünk!!!:D
Az egyik madáretetőnk mellett pedig van egy műanyag virágalátétben víz és azt is már kezdik látogatni a madarak. Felejthetetlen élmény, mikor a tengelicek vagy épp valamelyik gerle az árvácskák és krókuszok között járkál magokat keresve!^^

Végezetül jöjjön egy novellám, amit a "Kávé és múzeum" nevezetű pályázatra küldtem be, de eredményt nem értem el vele sajnos.:)


Egy csésze kávé

Egy csésze kávé, pár kellemes pillanat, néhány papírlap és egy toll elég az író boldogságához. Persze szidhatjuk a kávét, ha ráfröccsen a papírra. Tökéletes befejezése egy tökéletes idillnek. Talán ez lesz az új Rembrandt vagy épp Picasso alkotás. Egy csodás paca a papírlapon, amit oly körülményesen vettünk elő mappánk mélyéről és helyeztünk az asztalunkra.

No, hát gyerünk, rajta! Kezdjük az írást, s tán tinta helyett a kávé is megteszi most az egyszer. Nem mintha ereinkből nem e sötét nedű folyna, hogy testünket hajtva kizökkentsen a semmittevés mámorából. Agyunkban ezernyi új ötlet zakatolhat, talán a folt ihlete útján. Azonban ez sem mindig elég, kell az akaraterő! Akaraterő nélkül akár fejbe is lőhetnénk magunkat, akkor sem csorogna több ötlet ki a fejünkből. Akarjunk alkotni, akarjunk, hogy akarhassunk alkotni, és akarjuk megtörni a múzsa csókja által kapott töméntelen szófordulat mélységesen fárasztó vonalát. Ámbár, ha mindezt megtettük, s mégsem a kívánt hatást értük el, akkor folyamodjunk újfent a szokásos energiaforráshoz, de immár vigyázva saját -, és kedves papírunk testi épségére. Nincs szükség újabb művészeti alkotás létrehozására, hogy egy múzeum koszos pincéjében senyvedjen évtizedeken át, meg nem értve. Igen, mi írók meg nem értett zsenik vagyunk, a kávé rabjai, akik önnön józan eszüket feladva mások tudásvágyát és szórakozási kívánalmait kielégítik, hogy végül irodalmi Nobel-díjjal a kezünkben vígan vigyoroghassunk a tévés cápák lencséinek ezrei előtt.