On Sai
blogján láttam az alábbi kérdést és a hozzá fűzött saját gondolatait.
„…mi volt a legnagyobb írói lecke, amelyet megtanultál a legutóbbi történeted írása közben?”
Gondoltam, megírom én is a saját válaszomat. Kezdjük talán az elején. Az elmúlt egy évben sokfélét írtam, különböző teljesítménnyel, különböző hibák tömkelegét elkövetve. Gyakran kikértem mások véleményét a történetekkel kapcsolatban… és a lehető legváltozatosabb véleményeket kaptam. Amit az egyik hibának vélt, azt a másik vagy nem vette észre, vagy egyenesen jónak tartotta. Érdekes tanulságként szolgált. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem kell mindent hibának venni, ami annak látszik, de mérlegelni kell azokat az információkat is, amit pozitívumként írnak le. Sokkal okosabb nem lettem. Amit viszont alaposan megtanultam, hogy akármennyit dolgozhatok egy íráson, ha nem működik a dramaturgia, akkor kezdhetem elölről az egészet. No, meg hiába tudom, minek milyennek kellene lennie, ha egyszerűen az elmélet és a gyakorlat nem áll párhuzamba…
Nekem
azt kellene valahogy megtanulnom, hogyan tudom az elméletet átültetni a
gyakorlatba, máskülönben elbúcsúzhatok még a gondolatától is annak, hogy jól,
vagy legalábbis elfogadható szinten írjak. Maximalista vagyok. Nálam az
elfogadható nem jó. A jó pedig nem elég. Régen eléggé igénytelen voltam az
írásaimmal kapcsolatban. Most pedig túl sok igényt támasztok hozzájuk és lassan
már fogalmam sincs, minek írok. A tavalyi év legnagyobb tanulsága, hogy az
elmélet+gyakorlat+maximalizmus háromszöge nem mindig fér meg rendesen az írás
szeretetével. Ezen kell dolgoznom.
Azt mondják, ha én nem élvezem az írást,
akkor ne várjam el az olvasómtól, hogy ő meg élvezze olvasni. A legutolsó
novellámat élveztem írni. A bétáimnak tetszett is valamennyire. Nem tudom,
adott-e plusz tapasztalatokat és leckét a tavalyi tanulságok mellé, de
gazdagabb lettem egy új novellával… és valamelyest visszahozta a
lelkesedésemet. Most már csak idő kellene, ami meg kevés van.
